Kettesben – a Szkalla lányok

Hogy Örkény milyen mestere volt a szerkesztésnek, az valójában nem újdonság. De a tőle tanult szerkesztői bravúr legsajátosabb és legújabb példájának a születésnap egyik szenzációja, a kétszemélyes Macskajáték tűnt. Berényi Gábor, a szolnoki színház hajdani direktora korábban a Várszínházban már színpadra állította Örkény remekét, de idén nem megismételte, hanem – némi túlzással megkockáztathatjuk, hogy – újraírta, vagy legalábbis újraszerkesztette a Macskajátékot. Dramaturgiai beavatkozása ugyanis korántsem szorítkozott a húzásra, a mellékszereplők kiiktatására, nem zanzásította, hanem a két szereplő párbeszédének kitágításával és a kisregény szövegének felhasználásával feldúsította a Szkalla lányok történetét.

Ehhez persze olyan Orbánné kellett, mint Béres Ilona, aki Örkény elképzelésének megfelelően egyszerre volt piaci kofa és antik kariatida, akinek Csermlényi Viktor iránt érzett, egész életét végigkísérő szenvedélyét ugyanúgy elhittük, mint a béna Gizára és az őt példaképeként imádó Egérkére gyakorolt hatását. A postán feladott táviratát visszaperlő és visszakönyörgő ügyfél jelenete önálló betétként is megállta volna a helyét. Tordai Teri nem csak öltözékében elegáns Gizája a hallgatás és a reagálás művészetéből adott bőséges ízelítőt: ahogy székéhez láncolva, majdnem mozdulatlanul követte Orbánné leveleit, telefonját, egész kisszerűségében is nagyszerű, zaklatott életét, annyi szeretet, féltés és bírálat tükröződött az arcán, hogy vele együtt átélhettük az ő méltósággal viselt, elmulasztott boldogságát is.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett évfordulós kiállítás bölcs mottója és praktikus tanácsa, hogy „a kiállítás megtekintése nem mentesít Örkény műveinek olvasása alól”. Az Örkény-év kezdetén ezt a figyelmeztetést abban a megnyugtató tudatban ismételhetjük meg, hogy bebizonyosodott, valamit mégiscsak sikerült tanulnunk Örkénytől. És minél többször, minél többet olvassuk szövegeit, annál sikeresebben fogjuk a közlés minimumát párosítani képzeletünk maximumával. Akkor majd emelt fővel mondhatjuk, hogy nem csak tanultunk, tudunk és beszélünk is Örkényül. De ha mi nem, legalább a következő centenáriumot köszöntő utódaink.